Magyarország szántóterületének közel 90%-án gabonaféléket, a szemes és silókukoricát, napraforgót és az őszi káposztarepcét termesztünk. E gabonafélék, ipari és takarmánynövények gyökér és szármaradványa átlagosan a 8-10 tonnát is elérheti hektáronként.  Ez a szerves anyag tömeg jelentős tápelem-tartalommal rendelkezik. 

A magyarországi mezőgazdasági melléktermékek közül a kukoricaszár és a búzaszalma együttes éves mennyisége 15-20 millió tonna, amelynek csak töredéke humifikálódik évente, hiszen ma még bevett gyakorlat ezeknek a melléktermékeknek a területről való eltávolítása.

A talajban történő lebontásuk során jelentős mennyiségű, a növények számára felvehető makro- és mezoelem kerül a talajba. Ugyanakkor nem elhanyagolható a maradványok bontásával a talajba visszajuttatott mikroelemek mennyisége sem.

Ezek alapján könnyen belátható, hogy jelentős gazdasági érdekünk is fűződhet e melléktermékek talajba juttatásához, hiszen műtrágyázási költségeinket is lehetőségünk lesz csökkenteni.

Az állattenyésztés visszaszorulásával egyre kevesebb szerves trágyát juttatunk a talajokba, csaknem teljes mértékben műtrágyák felhasználásával végezve a tápanyag utánpótlást. Köztudott, hogy a nitrogén alapú műtrágyák savanyítják a talajt, a humuszképződés és a humusztartalom csökken, ennek megfelelően a talaj nitrogénforgalma romlik. Az alacsonyabb kémhatású talajban azonban talajélet számára fontos talajlakó baktériumok száma is csökken. A csökkenő mikrobiális fajszám és egyedszám következtében többek között a kötött kálium és foszfor válik  nehezebben elérhetővé a növények számára.

A tápelemek feltárása és visszapótlása miatt elsődleges fontosságú, hogy ezek a növényi szár- és gyökérmaradványok milyen gyorsan és milyen mértékben bomlanak el, majd a tápanyagok feltáródása milyen ütemben történik. Ha a szármaradványok intenzívebb bomlását sikerül elérnünk a jól megválasztott agrotechnikával, estlegesen tarlóbontásra alkalmas mikrobiális készítményekkel, egy kevésbé jó előveteménynek számító növénykultúrából is sikerülhet megfelelő előveteményűnek számítót „előállítani”.

Fontos szem előtt tartanunk azonban, hogy a sok tarlómaradvány kiválthatja a talaj átmeneti tápanyagkészlet-csökkenését. Az őshonos mikroorganizmusok, melyek ebben az időszakban az élettevékenységeikhez szükséges nitrogéntápanyagot folyamatosan veszik fel a talajból, jelentős mértékben elvonhatják azt a másodvetésként vetett kultúrnövény elől. E jelenséget pentozán-hatásként ismerjük. A későbbiek során ezen őshonos mikrobák élettevékenysége folyamatosan megszűnik, és az általuk megkötött nitrogént „visszaadják” a talajnak, és így a növényeknek is.

A pentozán-hatás kiküszöbölésére az a megoldás, hogy egyes szárbontó baktériumtrágyák tartalmaznak olyan baktériumtörzseket, melyek nitrogénkötésükkel segíthetik a tarlóbontás hatékonyságát, és a káros hatások kiküszöbölését.

A talajok mikroflórája alapvetően meghatározza a talajban található lignocellulózok lebontását.

A hazánkban forgalmazott tarlóbontó baktériumkészítmények olyan baktérium törzseket tartalmaznak, melyek képesek a lignocellulóz és hemicellulóz hatékony bontására. E célra leggyakrabban a Cellvibrio és Bacillus nemzetség egyes fajait használjuk. A Bacillus nemzetség tagjai közül a B. subtilis, a B. polymyxa, a B. licheniformis, a B. circulans használhatók leginkább. E nemzetségek egyes fajai az endoglükanázok és exoglükanázokat mellett még egyéb enzimeket (amiláz, proteáz, stb.) is termelnek, míg a Cellvibriok a lignocellulózbontó enzimet, a xilanázt termelik.

A megfelelő módon elvégzett tarlóhántással (jól megválasztott talajművelő eszköz, a szármaradványok kellő mértékben aprítottak, egyenletesen elterítettek) a talajbaktériumok áldásos lebontó, mobilizáló tevékenysége során a következő, a növénytermesztés számára kedvező hatásokat érhetjük el:

  • a gyökér és szármaradványok tápanyagai a következő növénykultúra számára felvehetővé válnak, csökkenthetők a kijuttatott műtrágyaadagok,
  • javul a talajszerkezet annak szerves anyagtartalmának növelésével, humuszosodásával, így jobb víz-, levegő- és hőgazdálkodású talajokat kapunk,
  • a szármaradványok elbontásával jelentősen csökkentjük az azokon élő, talajból fertőző kórokozók és kártevők mennyiségét is.

A fentiekből adódóan tehát kijelenthető, hogy a szalma valamint a szármaradványok cellulóz, hemicellulóz és lignintartalmának lebontása és az alkotórészek visszajuttatása a biokörforgalomba, a talajtermékenység-megőrzése szempontjából alapvető fontosságú, és lehetőségeinkhez képest meg kell teremtenünk a feltételeket ehhez.